És velük együtt zsenge gyermekkorom múlhatatlan emlékvilága.

Egy szekrény aljából elő is kerestem „Mackó-uras” könyveimet, amelyek első „nagy” olvasmány-élményeim voltak a Grimm és más mesékkel együtt.

Rég megsárgult lapjain utaztam be egykor — térképen is nézve-követve — Mackó-úrral, Zebulonnal és Dorkával hazánkat.

Könnyű dolgom volt, mert amikor társaim még csak szótagolva nyögdécselték, hogy: „úr ír”, meg: „egy tál dö-dö-le, et-tél be-lő-le” —, én már egy jó éve folyékonyan, némán olvastam Mackó-úr kalandjait.

S hogy olvastam: Édesanyámnak és földrajzi atlaszának köszönhettem, még a háború évei alatt, mert kérdezősködve, a térképek lapjait böngészve-betűzve — tanultam meg olvasni.

A tengerek, óceánok világoskéktől sötétkékig ábrázolt színezete, mélysége izgatta fantáziámat. A végtelen víz, amelynek nem lehet átlátni a túlsó partjára.

Betűztem földrészek, országok, városok neveit.

S énekelte Édesanyám, majd vele együtt én is, hogy:

„Ko-lozs vá-ros

o-lyan vá-ros,

a ka-pu-ja

kilenc zá-ros.

Ab-ban la-kik

egy mé-szá-ros,

kinek neve

Virág Já-nos!”

Meg:

„Át-jöt-tem a Király-há-gón,

el-ve-szett a huszár-csá-kóm.

Én Terem-tőm,

mer-re menjek, hol talá-lom?

Mer-re menjek, hol talá-lom?

az én ked-ves huszár-csá-kóm?”

Mondta is: „Majd ha Apuka visszajön a frontról, elutazunk Kolozsvárra, mert ott még soha nem jártam.”

Mert háború volt. Amiből én csak annyit tudtam, hogy apám a „fronton” van. S én mindig azt játszottam, hogy csomagot küldtem „a fjontja Apukának.”

És ma is hallom azt a csodaszép, ütemes katonadalt, amint álltunk a Kazinczy és Andrási-út sarkán, mert a laktanyából egymás után jönnek ki a századok, és ott, előttünk kezdték el ütemesen énekelni a már csak emlékeimben élő, azóta sem hallott dalt:

„Kinn a pusz-tán nyí-lik egy szép ró-zsaszál!

A ne-ve: — Ró-zsika!”

Csak úgy hullámzott több szólamban, végig a főúton… —

Otthon pedig „végigjártuk” térképen a megyéket, Árvától, Máramarostól Modrus – Fiuméig, Trencséntől Háromszékig. A hegységeket a Magyar – Morva Határhegységtől a Brassói – havasokig.

Feltűnt, hogy csak Erdélyben „havasak” a hegyek: Gyalui havas, Gyergyói havas, Ruszka-havas, Kelemen-havas, Csíki-havas, Kudzsiri-havas, Fogarasi-havasok, Brassói-havasok, stb.

Másutt nem.

Olyan természetes volt, hogy Mackó-úr a Máramarosban, tányértalpú Topogó pedig a Retyezátban lakik, mint az, — hogy mi Békéscsabán.

Nem tudtam megunni, annyira tetszettek Sebők Zsigmond történetei, amelyeket Mühlbeck Károly rajzai segítettek képzeletemben megjeleníteni:

Az emberi tulajdonságokkal felruházott állatalakok közt a mindig utazni vágyó máramarosi birtokos és méztermelő Mackó úr, a mindig becsületes, becsapható ember mintázata. Mert emberként azonosult vele az olvasó, miközben különböző kalandokat él át Zebulonnal és Dorkával.

Utalva arra is, hogy volt ő bizony táncoló, táncoltatott medve is.

Immár hatvanöt éve, hogy kísér emlékeimben a két medvebocs táncának bájos mozdulatokkal felidézett rajza:

Aztán Róka Miska árulása folytán vadászok ejtették fogságba őket, és eladták Mackó úr korábbi „tánctanítóinak”. Így ismét a táncoló medvék sorsára jutottak:

Csakhogy, egy majom megszökteti őket, s egy cirkuszban birkózásra kihívottként vesz elégtételt táncoltatóin Mackó úr:

És így tovább, történetről történetre… A olvasva tanulás élvezetének olyan emlékezetes élményét adva, hogy bele-beleolvasva ma is feléled „hol volt, hol nem volt” gyermekkorom túlsó tengerparti messzeségbe tűnt emlékvilága. —

Különösen találóak a „beszélő nevek”:

És a rajzok:

Ezért, ha meglátogatjuk Veresegyházán a Medveotthont (amit mindenkinek szeretettel javaslok), ne feledkezzünk el a mézről sem, mert a mackók nem csak a mesékben szeretik.

Az írás - még sok-sok szép képpel - folytatódik. Ide kattintva olvasható a tobábbi rész.